Nem térítik meg a már fizetett licencdíjakat a jogerős jogerős vagy bírósági határozat esetén, amely megállapítja a licencelt jogvédett jog nem használatát

EBH

Christopher Weber

Jonas_Block

2016.07.07-án az Európai Unió Bírósága megerősítette a német licencszerződések jogi alapjait. Több mint 100 éve a német bíróságok úgy vélik, hogy a licencdíjakat nem kell visszatéríteni, ha a licencelt oltalom jogát visszavonják vagy egy bíróság megállapítja, hogy a licencelt jog tanítása nem kerül felhasználásra (RG Urt. v. 21.11.1914, RGZ 86, 45 – Rugós matrac; BGH GRUR 1957, 595 – Átalakítóasztal; GRUR 2002, 787 – Szélvédő; GRUR, 2005, 935 – Összehasonlító ajánlás II).

A Reichsgericht és a BGH joggyakorlatának értelmében egy szabadalomlicenc-szerződés nem válik érvénytelenné ex tunc hatállyal, ha a licencelt szabadalom később megszűnik, különösen megsemmisítésre kerül, hanem a megszűnésig hatályosnak kell tekinteni. Ez az elképzelés azon alapul, hogy a licencszerződés egy "merész üzlet". Amíg a szabadalom a piacon tiszteletben tartott, és harmadik felek nem használhatják ingyenesen a technikai tanítást, a licencbevevő a semmissé nyilvánításig tényleges felhasználási lehetőséget szerez, és ezáltal kedvező üzleti helyzetbe kerül, amit licencszerződés nélkül nem ért el volna. A bíróságok véleménye szerint ez a tényleges előny a licencbevevő számára igazolja a fizetési kötelezettség fenntartását. Ezért a licencbevevő a múltban köteles fizetni, amíg a felek másképp nem állapodnak meg (döntő például a Düsseldorfi Regionális Bíróság 2008.08.12-i ítélete, 4b O 17/08 – Pénzérme-zár). Ezzel szemben az EU-tagállamok szabadalmi jogszabályai vagy joggyakorlata (különösen a keleti EU-tagállamokban) a licencelt szabadalom érvénytelenné nyilvánítása esetén a szabadalom tulajdonosának visszatérítési kötelezettséget írnak elő. A visszatérítés jogalapja általában a jogszerzés jogelve. Néhány tagállamban azonban kifejezetten törvényi jogalapokat hoztak létre a licencelt szabadalom visszavonásának esetére, sőt előírják, hogy a szabadalom tulajdonosának tudnia kellett arról, hogy a szabadalom várhatóan visszavonásra kerül, vagy rosszhiszeműen járt el ("rosszhiszeműség").

A Európai Unió Bírósága a Genentech ügyben arra hívja fel a figyelmet, hogy már az Ottung (1989.05.12., C-320/87) ügyben megállapította, hogy egy kizárólagos licencmegállapodás esetén a díjfizetési kötelezettség, még a licencelt szabadalom időtartamának lejárta után is, tükrözheti azt az értéket, amelyet a kereskedelmi értékelés szerint a licencszerződés lehetőségeihez mérten a hasznosításban tulajdonítottak. Ez különösen akkor igaz, ha ez a kötelezettség egy olyan licencszerződésben szerepel, amelyet a szabadalom kiadása előtt kötöttek (Ottung, 11. pont). Ilyen körülmények között, ha a licencbevevő a szerződést megfelelő határidőn belül felmondhatja, a licencdíj fizetésére való kötelezettség a szerződés teljes időtartama alatt nem tartozik az Art. 101. (1) bekezdésének hatálya alá (Ottung, 13. pont). Amikor licencszerződést kötnek, a licencbevevő a licencelt jogok használata mellett fizet a biztonságért is, hogy kereskedelmi hasznosítási törekvéseit nem fogják jogsértő keresetek akadályozni (Genentech, 40. pont; "szabadság a működtetéshez"). Amíg a licencbevevő bármikor kiléphet a szerződésből, az Ottung alapján nem áll fenn az Art. 101. AEUV megsértése.

Ezáltal az Európai Unió Bírósága gazdasági szemléletet alkalmaz a licencszerződés mögött álló érdekek értékelésében, nem pedig a megállapodás szó szerinti tartalmára alapozva. A kamara teljes joggal utasítja el az Art. 101. AEUV megsértését azon az alapon, hogy a Genentech végül szabadon felmondhatta a licencszerződést.

Ha a licencbevevőnek visszatérítési jogot adnánk a licencelt jog nem használata vagy érvénytelenné nyilvánítása esetén, a licencbevevők a szabadalom lejárta után jelentős érdeket tartanának fenn a megfelelő szabadalom megsemmisítésére. A tényleges piaci előny, amit a licencbevevő a licencelt szabadalom időtartama alatt szerzett, akkor figyelmen kívül maradna. A jogszerzés jogelve szerinti kiegyenlítés nem célszerű, mivel a bizonyítási és bizonyítási teher a szabadalom tulajdonosánál lenne, aki a licencbevevő tényleges piaci előnyét ("megszerzett valami") nehezen mérhető. A szabadalom tulajdonosa azonban nem rendelkezik jogi eszközzel a licencbevevő jogi kihívásai ellen, mivel ez a jog a TT-GVO 5. cikk (1) bekezdés b) pontja szerint nem vonható el szerződéses megállapodással.

Összességében a szerződéses kockázatelosztás egyensúlyát veszélyezteti: a licencbevevő előnyben részesül a piacon, míg a licencadó csak a legutolsó licencelt szabadalom lejárta után tudja biztosra venni, hogy megtarthatja-e a kapott díjakat. Ez visszatarthatja a szabadalom tulajdonosát a kutatásba és fejlesztésbe történő gyorsabb újrabefektetésben. Végül is a licencbevevők valószínűleg csak a szabadalom lejárta után indítanának érvénytelenségi pereket, hogy minél hosszabb ideig kihasználhassák piaci pozíciójukat. Ez ellentmond a semmisségi kereset vagy az ellenszolgáltatás elvének: a jogi kihívással a szabadalom által biztosított monopóliumot akarják megdönteni. A szabadalom időbeli lejáratával összhangban folytatott jogi kihívás már nem az innováció szabadalmi engedélyének nyilvános megnyitásának érdekében történik, hanem kizárólag a licencbevevő érdekeinek szolgálatában a díj visszatérítésével.

Ezért az Európai Unió Bíróságának fő határozata megfelelően figyelembe veszi a szerződő felek és a nyilvánosság érdekeit, és különösen a kutatóipart nyugtatja meg.